Aktív Analitikus Pszichoterapeuták Egyesülete (AKAPE)

Az Aktív-Analitikus Pszichoterapeuták Egyesülete (AKAPE) az egyetlen egyesület a világon, amely a Wilhelm Stekel által megalkotott aktív-analízis módszerének átadását és továbbgondolását tűzte ki céljául – ezzel továbbörökítve az egyesület jogelődjének, az 1929-ben megalakult Független Orvosanalitikusok Szövetségének elhivatottságát.

Stekel módosításainak a célja a pszichoanalízis, mint gyógyító eljárás hatékonyságának növelésével a betegek szenvedésének mielőbbi csökkentése volt. Eleinte kisebb, később egyre bátrabb technikai újításaival jól meg tudta ragadni a beteg aktuális konfliktusát. Így kapott egyre nagyobb teret az itt-és-most jelenében való terápiás munka, amelyben az áttételi viszontáttételi jelenségekkel is dolgozott. A múlt feltárását csak a gyógyuláshoz/tünetmentességhez kellő mértékben tartotta szükségesnek, csak a „sikertelenül elfojtott”, tüneteket „kitermelő” tartalmakat, komplexusokat tartotta lényegesnek.

Ennél hatékonyabbnak találta, ha a beteg megérti a tünetének az életében, pontosabban a kapcsolataiban betöltött szerepét, „hasznát”, és ha sikerül a pácienst a passzív, az életét „elszenvedő” állapotából a cselekvő, változásokat indukáló – mai szóval kompetens – személlyé válásban segítenie. Munkamódja ekkorra már elvi síkon is annyira eltért Freud tanaitól, hogy önálló módszerré, aktív-analízissé alakult, amelyben a „pszichoszintézisnek”, a betegek „pszicho-pedagógiájának” a feltárással és értelmezéssel legalább egyenértékű szerep jutott.

Stekel módszere így változatlanul pszichoanalízis maradt, mivel a freudi elméleti alapokra támaszkodva, azokat tovább gondolta és kiterjesztette, ilymódon egy abban az időben újszerű, szintetizáló, integratív szemléleti keretet alkotott. Az „aktív” jelző a felvállaltan segíteni akaró, a pácienst a fejlődésében, élete változtatásaiban támogató, modell szerepben is lévő terapeuta attitűdre utal. E hagyományos orvosi szerephez inkább hasonlító gyakorlatban a terapeuta intuíciójának, rugalmasságának, hitelességének, önazonosságának, transzparenciájának van elsődleges szerepe, szemben a klasszikus analitikus neutralitásával, értelmezéseivel. Korát messze megelőzve Stekel terápiaelméletének és gyakorlatának a lényege a terapeuta-páciens kapcsolódásán alapuló, kapcsolati élményekbe ágyazott tapasztalati tanulás, mint „közös alkotás”. Stekelben ilymódon a mai korszerű pszichoterápiák egyik előfutárát tisztelhetjük, akit 1912-ben ugyan eltávolítottak a pszichoanalitikus mozgalomból, de ezt követően széles körben terjesztetett gyakorlati tanításainak hatása sokakat inspirált új utakra – nevének említése nélkül.

Az aktív-analitikus emberkép dinamikus és fejlődéscentrikus: a terápiás kapcsolat kezdetétől előtérbe helyezi az egészséges, de fejlődésében elakadt énrész felismerését és segítését. Stekel szerint ugyanis velünk születetten hordozzuk az életösztön mellett az etikusság, a kötődési szükséglet és a fejlődni akarás libidinózus késztetéseit, amelyek bipolaritása, állandó és folyamatos dinamikus kölcsönhatása teremti meg a személyiség magvának lényegét.